Szervezetünk életben tartásának alapvetõ feltétele, hogy a véráram segítségével kellõ mennyiségû oxigénhez juthassanak sejtjeink. OXIGÉNHIÁNYOS ÁLLAPOTBAN A SEJTEK ELHALNAK. Ilyen állapotba kerül a szélütéses ember agyának egy része, amely a hajszálér elzáródása, avagy megszakadása miatt nem jut oxigéndús vérhez. Ezt az állapotot angol szóval sztróknak nevezik.

A kellõ vérellátás érdekében szervezetünk minden részét sûrû fõ és hajszálerek hálózzák be. Azonban tökéletesen egészséges érhálózaton át is oxigén szegény vér juthat sejtjeinkhez, ha maga a levegõ nem tartalmaz kellõ mennyiségû oxigént. Zárt terekben ez könnyen elõfordulhat, mert minden belélegzés után a kilélegzett levegõ oxigéntartalma már csökkentett. A belégzés-kilégzés közötti oxigén mennyiséget szervezetünk használta el.

A friss levegõ összetétele 21 % oxigén, 78% nitrogén és 1% nemesgáz. Kilégzéskor az oxigén tartalom már csak 16%. Ebbõl következik, hogy egy zárt tér légállapota rohamosan csökken, ha a légtér kicsi, vagy sokan tartózkodnak benne, vagy erõteljes fizikai munkát végeznek, mert ilyen esetben az oxigénfelvétel nagyobb. Tudományos mérésekkel megállapították, hogy ideális körülmények között, ha semmi nem szennyezi a levegõt, ülõ könnyû munka mellett egy embernek legkevesebb 30 m3 friss tiszta levegõre van szüksége. Miután ideális állapot rendszerint nem tételezhetõ föl, ezért az elõírások legkevesebb 50 m3 óránként légcserét szabnak meg egy fõre.

Lakóhelyiségeink viszonylagosan csekély alapterületûek, és belmagasságuk is rendszerint három méter alatt marad. Szokványos 15-20 m2-es szobaméretek mellett térfogatok 40-50 m3, ami azt jelenti, hogy a fûtési idõben zárt ablakok mellett, ha egy személy tartózkodik a szobában, már egy óra elmúltával az oxigén tartalom a kívánatos szint alá csökken, s innen kezdve egyre oxigén szegényebb állapot felé halad a levegõ minõsége. Ez pedig együtt jár sejtjeink egyre rosszabb oxigén ellátásával, hiszen a vér egyre kevesebb oxigént tud felvenni a tüdõben lebonyolódó gázcsere folyamán. Ez az egészség ártalom akkor lenne elkerülhetõ, ha építészetileg a folyamatos frisslevegõ ellátást az épület biztosítaná. Frisslevegõ bevezetésre azonban alig lehet példát találni épületeinkben. A lakóhelyiségeink mérete sajnos elégtelen ahhoz, hogy egy esti kiszellõztetéssel kellõ mennyiségû oxigéndús levegõ kerülhessen a térbe, amely elegendõ a reggeli felkelésig.

Az oxigénhiányos levegõ belégzésének súlyos sejtkárosodás a következménye, amelynek természetesen nincsenek érzékelhetõ tünetei, s ebben rejlik a veszélye. Leginkább az agysejtek károsodnak és az egyéb életfolyamatok is korlátozottabban mennek végbe, hiszen a tökéletes életmûködéshez hiánytalan oxigénellátásra lenne szükség. Minden károsodás végül is az életminõség alakulásában, az immunrendszer akadályozásában nyilvánul meg. Az életminõség pedig élettartamban jut kifejezésre. Az élettartam kedvezõbb alakulásának elérésének építészeti feladataival a BIOÉPÍTÉSZET foglalkozik

Fentiekbõl nyilvánvalóan következik, hogy az építészet elsõrendû feladata nem a magas mûvészi értékû látvány, hanem a biológiailag tökéletes feltételeket nyújtó tér megalkotása, s mint látható ehhez nélkülözhetetlen a frisslevegõ ellátás. Mégpedig olyan módon, hogy szabályozható legyen a mindenkori szükséglet szerint és számos egyéb feltételt tudjon kielégíteni.

VISSZA A TERVEZÉSI IRÁNYELVEKHEZ